Tölgyest halkan járva

Erdő járásához virágos kedvem kerekedett: fejemre kalpagomat reggel csicsergő időben kerítem, botomat jobb kezembe én bíz odavészem, a gomba gyűjtésére szánt kosaramat karomra illesztem. Így sorolom majd lépésim, midőn a a fények kutató pillantásom nékem megengedik. Azon a szegleten kívül, mit már ismerni vélek, megjárom az erdőt haránt is, visszájára is, hogy otthonérzésemet megerősítve lássam ebben a tölgyesben. Bolygatni a növények, állatok maguk helyén élő seregletét szívemre mondom nem szándékozom. Haladásom gally reccsenése ne kísérje, lábam nyoma az erdőt meg ne keserítse. Lássanak inkább viszont, mint szerető társukat, ki náluk nélkül nem kívánja számba venni a jövendő napokat. Erre szánom figyelmemet. Ebben az időben a tölgyfa levelének egymásba borulása engedi szűrődni a napnak sugarát, a fény és árnyék egymást simítják, tekintetem kedvesen magukhoz bizony odavonzzák. Hazaérve majd megállék s örömmel más vígságot nem igen kívánék. A megszedett gombából azért tudásom szerint jó ízeset én tűzön elkészíték, ottjártamra időnek múltával is megemlékezék. Ittlévő éltem -miképpen ilyen és hasonlatos találkozások sora tölti majd meg - idővel gyöngyök füzéréhez hajadzik majd szépen, meg ne irigyeljétek, magatoknak inkább léptetekkel a jelen valóval találkozástok untalan ismételjétek.

Két őznek futása s ballagása

Szombaton Füreden léptünk föl, szüreti vigasság volt. Madocsai táncot jártunk örömmel, most is azt mondták: jó érzéssel néztek minket, vidámságot sugároztunk.

Egy idősebb litéri táncos férfi, akivel néhány alkalommal már találkoztam itt-ott, odajött hozzám és mondta, görcsölés nélkül, természetességgel táncoltam, örül, hogy látott.

Jóatyámtól s más ősöktől meglehet szállt rám harmat a tánchoz való alkalmasságból.

Írókám kézbe vételéhez a mögöttem telt napok nem nagyon ösztökéltek, de azóta is érlelődök. Legkedvesebb, mit láttam, a kelő nap volt, vörösbe hajló színében, mit nosza röviden látni ebben a fényében, mert változik pislantás múltán. Két őz futását, majd ballagását figyelhettem, miként hátra tekintgetve egy a másik mellett szaporázott a hangás fűben a cserjést szemelve rejtőzésre. Ők mutatták magukat abban a fennen szépségükben, mitől főmet hajtottam , mert mi emberi büszkeség lehet ennél erősebb, mint magam körül tudni e teremtményeket.

Azt ne feledjem mondani, hogy a Badacsony hegy látása megragadott, ajándékot kaptam, az ősz kék egétől támasztva közelről emelkedett a fennséges meredek előttem.

Piacon jártam, fejemre való kalapot láttam, reá magalkudtam. Házamig azt hetykén fenntartottam.

Miért is ne lennék boldog ezek után, hát az vagyok.

Hívogató

Csak egyszer láttam az őstölgyes mögötti erdőben. Korallgomba, ezen a helyen gyakoriságáról nem tudok sokat, Csiszi szerint nem volt felejtendő találkozás. Ő itt lakik a faluban (ifjabb éveit idézve: erdészként járta be a vidéket). Gombákról érdeklődve és sok más beszédre érdemes kérdés miatt is szokásom nála zörgetni az ajtót időnként.

Amikor kedved szottyan és időd is engedi, más gondokba temetkezni nem látod szükségét,  járd be azt a tenyérnyi tájat, kerékpár és más járgány használatára nem gondolva. Somfából, vagy egyéb arra kívánatos cserjéből vágok neked vándornak igazán kedvére valót, az a bot társad lesz utadon.

Bal kezed felé, a nyugvó nap irányában tölgyes erdő van ( az a szeglet gombafélékkel dúsan ellátott, ha megtalálod a hozzá termett időt). Jobb felé, hol sejthető, hogy távol az Ural akasztja majd meg sok tízezer lépésben számlált utadat, elsőként egy patak medréhez találsz. Az a patakmeder és az oda ereszkedő  merészség engem megfontoltabb haladásra oktatott. Egy helyt három szikla rejtőzik. Ki merre találja a haladás irányát, arra tart, más világ ez, mint a környező. Csak egyszer találsz oda elsőre, aztán számlálod a napokat, mikor kívánod füledben újra hallani ennek a csermelynek szüntelen súgását.

A mifelénk járást kívánom neked, gazdagabban térsz majd meg újra otthonodba, ha ez szíved szerint való.

Elindulni ajánlásom szerint feltétlenül kívánatos. Sok-sok, a maga helyére termett csodálatosságra tekinthetsz rá, mikről a jelenig nem lehetett tudásod.

Magam életének történetét, annak okulásait mélyen ismerve társaimat magam mellől otthon nem felejteném. Ez a két puli sorvadásnak indulna tán hiányomat szenvedve. Ily sorsot nekik nem kívánnék, de jómagamat sem szenveszteném egy rossz döntés okán. Főképpen, ha több napokat terveznék eltölteni járt-járatlan utak kanyargását követve. Az útnak megvan az a reá ruházott természete, hogy lábidra formált sarud sem ismeretes a váratlan göröngy hollétét illetően.

Mint édesanyám fia, bölcsnek találom, hogy velük együtt soroljam lépteim.

Idő haladtával megkívánnánk házunk hazahívó szavát követni. Megtérnénk az otthonba, emlékezve, hogy a kapu zárásakor aggodalommal eresztett utunkra.

Szelek járják a világot peremig

Szelek járják a világot peremig bodrosan, -oszt onnét- béfelé henteregve engemet járva fordulóznak, hasogatnak, simítnak, kedvük szerint vigadoznak. Egy ritmust megadva, majd azt hasára fordítva meg nem állanak, hajtják a felleg-virulást játszódva, a tótágast is maguknak állítva. Jobban szívelem velük való vonulásom, mint helyben boruló házban maradásom.

Nékem s néktek, de inkább mondom mindenkinek

Mivel énbennem fogant, ezért itt magamat tettem elejibe.

Miképpen lesz eszem elétek vetni mit gondolok én, meg nem mondhatom. Rápillantottam két puli kutyámra, ezzel biztatva magam, mert a magától való sodrásból van kívánságom meríteni. Ezért kerekedett izgalom bennem, vajj kapok-é ajándékot a beszédhez. Kaptam, hát belekezdek.

Elétek teszem, jertek asztalom köré, eszegessétek, ízleljétek. Van benne mi csíp is, van mi több étvágyat hív, legjobban velem tartózkodástok magamnak kívánva.

Az első tál, melyet akartam mind előtt:

Gyermeteg ülepemet a padláslépcsőn nyugosztottam alig cseperedve. Azért ültömben is fickándozott a zsizsik bennem, mert akkoriban az volt a természetem, hogy inkább a cseresznyefa ágai közt lelt rám nagymamám utánam kutatva, mint hogy lapítottam volna magam valami kényelmes vacokba kuporodva. Éveimet számba venni ekkor még nem nagyon kellett. Ujjaimat hajlítva könnyedén eltaláltam hány napra virradt fény jövetelem óta.

Láttam s illatoztam mind, mi a magasból látva valósan élte napjait. Az asztalos mesterember keze alá választott fa volt otthon ebben a műhelyben. Nagyapám -kezében a neki készült szerszámokkal- serénkedett, míg a fény sugára engedelmesen szolgálta. Az élővel dolgozott ő, simítva, erezetét számolva, annak irányát, kanyargását mindenkor gondolva. Becsülettel tudva mit tart kezében, megmunkálta. Elkészültekor szánt sorsára adta. Őmagát falujában s messzebb is ismerték, gyermekiknek sokszor említették. Sarjaként mindenekről én mondom, megemlékezék főmet hajtva.

Bízott országnyi világ rendezőiben, de csalatkozott. Azonképp kesergek én is a méltatlanok hatalmát senyvedve. Pedig idő telt, míg férfiként kalpagomat fejemre helyezhettem. Tán egyengessük magunk csakis ? Kezünk munkája légyen no, egyebekre nem gondolva? Szerettink s atyafink sorsát is illő -de leginkább kellő- eszünkben akarattal megtartani. Ez tisztes szándék - emberiség jóságbéli jövendőjét remélve.

Néki követője vagyok, tanácsát kívánva az egyenesség tartásában.

Mondok azonban másokat, mik ebbe a vágatba bele kívánkoznak:

A második tál ételt asztal közepét találva helyezem. Karotokat nyújtva mind éritek.

Keresztút van számtalan mit léptim találnak, ott lábim bölcsen meg is állanak. Izzadást homlokomról törölve, gondolatban előre fele settenkedve, vajj mi váratlan talál meg készületlen? Botomat egy kezemből másikba vetve ott állék rendületlen porban, olykor csizmám sárban peremig. Nincs egyazon formára kerekített nap, újdonság leginkább, erre útamban mindenkor számíthatok. Meggondolva mely ösvényt tapodjam, indulék, hogy haladjak. Meg es volt, (ösmérve természetem) nem egyszer, hogy járatlant kívántam, magamat az akaratnak oda is szántam. Minek előtte képzést nem vettem mindre mi érhet, hát botlottam. Emberesen ruhámat le is poroltam, szemem az égre reá fordítottam s a jövendő napokra erősen gondoltam.

Vagyok előttetek máig élő, láttok.